De strigis, quae non sunt, nulla quaestio fiat, avagy a monopólimokról

2013. január 27. 08:52

A monopólium-elmélet nem mond többet arról, hogy miképp ismerjük fel ezeket a monopóliumokat, mint amennyit Sir Bedevere mondott a boszorkányokról.

„Egy baj van: a monopólium-elmélet nem mond többet arról, hogy miképp ismerjük fel ezeket a monopóliumokat, mint amennyit Sir Bedevere mondott a boszorkányokról. Mert, persze példákat azonnal tudnunk mondani. Boszorkányokra is, monopóliumokra is. A multinacionális bolthálózat is, meg a mobiltelefon-társaság, és a gázszolgáltató is – hogy csak a boszorkányoknál monopóliumoknál maradjak. A gond akkor van, ha bizonyíték kell.

Hogyan is tanultuk közgazdaságtanból? Monopólium az, aki egyedül van a piacon. És amikor elkezdjük méregetni, akkor bizony kiderül, hogy az a fránya kacsa mindig nehezebb – mindig lesz más is azon a piacon, mindig lesz versenytárs. Mindig lesz olyan másik cég, akihez át lehet menni, ha nem vagyunk megelégedve a mostanival. Lehet, hogy nem teljesen ugyanazt a szolgáltatást nyújtja, lehet, hogy kellemetlenségekkel (költséggel jár) a váltás, de nem vagyunk hozzákötve a mostanihoz. (A verseny vesztese persze majd mindig azt fogja kiabálni, hogy a másik tisztességtelen volt - de ez az esetek többségében nem jelent többet annál, mint amikor a Manchester-szurkolók a meccs után a bírót szidják.) (...)

A modern piacelmélet arra tanít ugyanis, hogy a probléma nem abból fakad, hogy hányan vannak a piacon, hanem abból, hogy mit tesznek. A gond az – függetlenül attól, hogy egy szolgáltató nagyvállalat, vagy helyi kisbolt (például a falu egyetlen kocsmája, pékje) –, ha valaki elkezdi mesterségesen visszafogni a szolgáltatása mennyiségét, azért, hogy így idézzen elő hiányt, ezért verhesse fel az árait. A közgazdaságtanilag igazán sokat olvasottak arra is felfigyelhetnek, hogy II. János Pál nem arról szól, hogy „túl magasra emeli az árat”, hanem arról hogy „korlátozza a munkát és a társadalom általános gazdagságát”, vagyis a piacra kerülő mennyiséget. A közgazdaságtan oligopólium-modelljei pontosan ugyanennek alapján tesznek különbséget aközött, hogy a kevés piaci szereplő a piacra vitt mennyiségről dönt-e, mert akkor valóban messze kerülhetünk a tankönyvek tökéletes piacától, vagy az árakról. (Vájtfülűek – és jobb egyetemek mikroökonómia vizsgájára készülők – számára: utóbbi az ún. Bertrand-modell, amely szerint ilyenkor a piaci árak, függetlenül attól, hogy hány potenciális szereplő van a piacon, nem nőnek, nem nőhetnek jelentősen a valós költségek fölé.)”

 

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://csr.mandiner.hu/trackback/6670