Rózsák háborúja...

„Rózsika néninek megvolt a maga képe a világról. Tiszafüreden nőtt fel, egyszerű, szegény családban. Nem panaszkodott sosem, elfogadta az életét, amibe született és szeretett mesélni arról, hogy milyen volt a háború előtt. Például arról, hogy évente egyszer népviseletbe öltöztek és izgatottan várták a Kormányzót, aki végigvonult a városon. Olyan daliás ember volt, mondogatta. Egyszer aztán összeszedtem a bátorságomat és megkérdeztem tőle, mit gondol Horthyról és azokról az időkről. Kíváncsi voltam, hogy egy ember, akinek az élet nem osztott gazdagságot, rangot, egyetemi oktatást, milyennek látta az ország első emberét. »Hogy-hogy milyennek? – kérdezte szinte felháborodva. Ő volt a kormányzó, mi meg fel tudtunk nézni rá. Osztályharc, elnyomás, esélyegyenlőség? Miről beszél, Orsikám? Ezeket a szavakat nem is értem… Csináltuk a dolgunkat, oszt kész.«(....)

A háború után módszeresen felszámolásra kerültek a helyi szerveződések. A kitelepítésekkel, az iparosítással, a beszolgáltatásokkal és a vagyonok elkobzásával pedig még inkább felbomlottak azok a struktúrák, kötődések, kapcsolatok, melyek egy társadalom alapelemét és hálóját alkotják. Az emberi lépték, melyen keresztül érezni, átérezni tudunk sorsokat, kapcsolódni másokhoz szépen fokozatosan bomlásnak indult. Majd nyakunkba szakadt a nyugati világ, a maga valóságshowjával, amiről már akkor tudni lehetett, hogy sokáig nem fenntartható, de így felkészületlenül és védtelenül, esélyünk sem volt arra, hogy többet fogadjunk be belőle, mint a cirkuszt és kenyeret.